A hatékony kommunikáció

Hétköznap kora este. Haza indulok a munkából, a bevásárló listát megállás nélkül ismételgetem magamban. Elröpül az utazással töltött másfél óra, leszállok a buszról és bemegyek a boltba. Kéjes örömmel tölt el, hogy nem otthon jutott eszembe a vásárlás. Megveszem a szükséges dolgokat, beállok az önkiszolgáló kasszába. A három kasszához a sor kétfelől áll, a két sor mit sem tud egymásról, polcok választják el őket. Beállok az egyikbe, reménykedem, hogy zipzár elven haladunk. Tévedek. Hallgatom a vitákat, nézem az eladó hölgyet, ahogy megállás nélkül hol az egyik, hol a másik kasszánál javítja a beütött tételeket, húzza a kártyáját, magyarázza a gép működését. Végre én következem, beállok egy mindkét sor által jól látható helyre. Az előttem lévő vásárló a kasszánál veszi észre, hogy péksüteményét nem címkézte fel és ezt a pénztárnál nem is tudja megtenni. Rám sem hederít, csak visszasiet címkézni. Mögöttem fiatal, húsz körüli srác, töpörödött nagymamájával. Úgy egy perce várunk, mikor a srác kipenderül, és hangosan, tagoltan leolvassa az üresnek tűnő kasszáról, hogy ott bizony mindennel lehet fizetni, így értetlenül fordul hozzám – Miért nem mész már? Elmondom neki a péksütemény címkézés esetét, erre ő visszaáll a sorba. Eltelik újabb két perc, a srác ismét megkérdezi – Nem mész? Elmondom, hogy nem szeretném kifizetni az előttem vásárló termékeit, legyen türelemmel, mindjárt visszajön, csak felcímkézi... Újabb tétlen egy perc, mire a srác, megunja a várakozást.

– Gyere mama, mi odamegyünk az üreshez! –majd kirántja mögülem a nagymamát a bevásárló kocsival együtt és megindul a pénztár felé.

– Oda most nem mehetsz! –mondja az eladó, miközben egy másik kasszához lép segíteni.

– Rendben– feleli a srác és zokszó nélkül visszatuszkolja a nagymamát és a kocsit mögém a sorba.

Oda most nem mehetsz…ezt, ebben formában tényleg nem mondtam.