Közösségi közlekedés (?!)

Budapest, tömegközlekedés. Azt hittem már mindent láttam, de az embert mindig érik meglepetések.

Otthonom előtt buszra szállok, jöhet egy kis metrózás, majd néhány perces villamos út a kórházig.

Nincs nagy baj, a hátam fáj, alig bírok mozogni.

Néhány órás várakozás után a diagnózis porckorongsérv, műteni még nem kell. Gyógytorna, gyógyszerek, infúzió, ultrahangos kezelés, és olyan fél-egy éven belül minden rendben is lesz. Infúziót kapok, felsegítik a nyakmerevítőmet.

Haza indulok. Nyakmerevítőm miatt nem tudom lehajtani a fejemet, botorkálok a mozgólépcső előtt, utastársaim türelmetlenül kerülgetnek. A metróra felszállva leülök, egy hölgy rám szól: – Ez elsőbbségi hely, nem látod! – felállok, állva utazom tovább.

Megérkezem a napverte buszmegállóba. 19 perc gyorsan elrepül. Fejemet se oldalra, se lefelé nem tudom fordítani, miközben lábammal keresem a lépcsőt, kezemmel a kapaszkodót, mögöttem finoman artikulált kérés hangzik – Menjél már!- majd tenyér lapul a hátamhoz, felnyomnak a lépcsőn. A legfelső lépcsőfokon egy 40 körüli hölgy álldogál, fejét jobbra-balra forgatja –úgy könnyű, mondhatnánk-, végül megindul jobboldalra, így én is feljebb tudok lépni. Alig egy lépést jutok előre, keresem azt, a néhány négyzetcentimétert, ahol meg tudnék kapaszkodni. Végre stabilan megállok, táskámat leveszem a hátamról, gondolkozom: a zsibbadó, fájós karommal kapaszkodjak vagy inkább a táskát fogjam? A mellettem álló hölgy beszélget, közben esernyőjét az oldalamba fúrja. – Elnézést,…- kezdem megfogalmazni kérésem az esernyőre vonatkozóan, de ő csak hátra pillant a válla felett – Semmi baj– veti oda, és folytatja az általam félbeszakított beszélgetést. A mögöttem álló srác táskájával tol egyre közelebb és közelebb az előttem lévő ülések felé. Az ülésben ülő idősebb úr újságot vesz elő, lapozgatja, keze minden lapozásnál a hasamhoz ér. Rosszalló pillantást vet rám, így lépek egyet hátra, mire srác táskájából kikandikáló vizes kulacs a hátamba nyomódik. Balomon terhes kismama ácsorog, a hátsó ajtónál 35 év körül fiatalember hátát az ajtónak veti, karjában két év körüli fiúcska gügyög. Érzem, hogy szerencsés vagyok.